A mennyországban van egy iroda. Egy nagy fehér irodaházban. Egy fehér ajtó mögött. Az irodának, ne lepődj meg amikor belépsz, nincsen plafonja, szabadon ki lehet tekingetni belőle. Az ajtón se szám, se név, csupán két apró felfestés: egy mosolygós és egy szomorú fej látszik. Az irodában azt intézik, hogy szembenézhess a végzeteddel. Így utólag, és persze ki kell érdemelni. John nem emlékezett Markra. Tudod sosem emlékeznek rájuk, mert állítólag jobb így nekik, mégis sokan kíváncsiak, nagy a forgalom.
Őt akarta látni, észrevétlen megfigyelni, tömegben, emberek között. Én segítettem neki, amikor New Yorkba mentünk. Tudod, ennek meg van a komoly procedúrája, meg forgatókönyve, hogy éppen mikor hol kell lenni. Fikarcnyi eltérést sem engednek, nagyon vaskalaposak. Ekkor értettem meg, hogy a bürokrácia mindenhol bűzlik, még odafenn is. Még ott is, a plafon nélküli irodában. Persze tudom, ők is csak végrehajtják az utasításokat. A kérvény után körülbelül két hetet kellett várni. Aztán kiutalták Johnnak a papírt. Felbontotta a levelet és elvigyorodott. A levélben az én nevem is szerepelt, mint segítő, mint útitárs és felügyelő. Ezen utóbbi szótól mindig megborzongok, de hát így nevezik, nincs mit tenni. Eljött a nagy nap, kezet fogtunk, és arról beszélt, hogy mennyire izgatott, pedig nem is látszott rajta. Átbeszéltük az utazás sarkalatos pontjait, a célállomást, és azt hogy igyekeznünk kell. Nagyon kevés időt engedélyeznek ugyanis ilyenkor. Az időben is utaztunk, nem csak térben és dimenzióban. Álltunk a metróaluljárónál és vártuk. A végén már nagyon unatkoztunk, azt hittük rossz az informátorunk, ami persze teljesen kizárt. Angyalok nem tévednek. Elindultam felfelé a mozgólépcsőn, amíg John lenn várt. Aztán hirtelen megpillantottam a tömegben, nagy, vastag, kissé sötétített szemüvegével és zsíros hajával. Azzal a megingathatatlan nyugalommal az arcán. A tömeggel együtt a mozgólépcső felé áramlott. Igyekeztem a közelébe férkőzni, hogy megmutathassam, hogy rámutathassak, hogy "látod, ő az, nézz rá!" Végül sikerült, ott álltam mellette, kicsit háta mögött, és magasra emeltem a kezem, hogy John láthassa, integettem neki és mutogattam a feje felett: "ő az". Nem láttam érzelmeket az arcán. Csak nézte és figyelte, ahogy elhalad mellette a végzet, egy kis ember, egy senki, és neki mégis a legnagyobb.
A visszaúton feltűnően hallgatott, nem beszéltünk semmiről. Persze felkavaró a féregjárat is, de tudom, hogy a mosolygó arc mellett miért van ott az a szomorkás az iroda ajtaján. Ezt mindannyian tudtuk, bele is írtuk a prospektusba már az elején: "esetenként depressziót okozhat". Mégsem tántorít el senkit, mégis azt mondják egytől-egyig, hogy megérte. Tudom, hogy majd ő is így gondolja holnap, csak még ma rossz egy kicsit. Ez az az elnémító pillanat, amiből másnap melódiák születnek.
