Amikor becsukom az ajtót, akkor történik meg. Valahogyan újjászületek. Nem a fennkölt klasszikusan ezoterikus értelemben. Inkább csak picit önmagam számára, másnak nevetségesen észrevehetetlen módon. Más formák és szabályok. Elindulok, s általában célom van, jól körülírható cél, koordinátákkal, behatárolható, megmagyarázható eseményekkel, személyekkel és épületekkel. Olykor persze céltalan séta, de ilyenkor nincs átváltozás, ilyenkor minden marad a megszokott. Csak ha húz a célpont, ha van egy feladat, van egy útvonal, egy start és egy célállomás, és aztán valami változik. Igen a változás fontos ilyenkor, hogy megérje ez az egész, hogy legyen miért megint születni, hogy erőt adjon az elviseléshez. Adott a tükörben gyakorolt hivatalos arc, a fess ruházat, iratok a táskában, telefon mindig csörgésre készen, pénztárca a fogyasztáshoz. Korunk bús keresztes lovagja hát, csalódva, s megcsömörlötten a hirtelen huszonegyedik századtól. Vértelen fáradtsággal arcán. Kardja szó, mely rejtve szunnyad, páncélja minden kézfogás és érdeklődő kérdésmímelés, mosoly és nyakkendő-igazítás.
Ezt a mait még túl kell élni, holnap majd hazatérünk, s éjszaka a dezertálás izzasztó álmait űzzük mindhiába.
