"Ezt már felesleges" - mondom magamnak. Mert le kell egyszer mondani vesztett állásnál, el kell olykor fektetni azt a méltóságos király-figurát. Ott kell hagyni az asztalt, a bosszankodást, a kudarcot. Mert olykor kudarcra ítéltetünk, és mi van akkor? A hátat fordítás egyszerű, akár az egyszeregy. Persze a fizikumnak könnyű, a dolog viszont belül állvagybukik. Mert nem ereszt ám olyan könnyen, mert mindig van még egy utolsó utáni orraládörgölőző gondolat, egy pimaszul ágyékon rúgó neuron, egy villanó, bömbölő káoszcsináló és mindent felforgató apró hang.
Tudatos magabiztosságunk, szilárdságunk pedig máris porig bombázva agonizál a füstben és törmelékben, köhécselve még egy utolsót, mintha még üzenni akarna, mintha még mondaná, hogy nincs minden veszve, hogy feladni tilos! Mert van még egy Szkáj...
Végül kétségbeesésünk dühöt szül. Dühöt és a csalódottságot önmagunkban. "Hát még erre sem vagyok képes?" Mikor olyan egyszerű lenne... Aztán jön végre a fáradtság, az álom, csupa hamis megváltó, amire most legnagyobb szükségünk van. A Holdat is elkergetve fordulunk fal felé, takaró alá, s másnap újabb próbát teszünk.
