Mint egy stúdióban felvett akusztikus melódia, annyira tisztán és sterilen látod, érzékeled. Kicsit visszhangosan, csak épp amennyire átélhetőbbé teszi a fülbejutó harmóniákat. Tudod a válaszokat a fel nem tett kérdésekre. S jól tudod, hogy sosem lesznek feltéve, sosem lesznek kimondva, hiába töprengsz készenlétben, mert ez a dialógus csak benned létezik. Válaszok reményeidre, eltékozolt esélyeid marnak közben, de nincs nagymonológ, finálé, tetőpont. Még csak főhős sem vagy, vagy szereplő, mert nincs is ez megírva. Kitaláltad, na és? A fikció üregére tapasztod füled, és ott zúg benn, mint kagylóban a tenger moraja. Meglátod újra s újra, közben pedig eszedbe jut a mindaz a fájdalom, amit meg sem élhettél. Még csak nem is szenvedhettél, nem sírhattál, nem koccinthattál elégedett lemondással, hogy "én megmondtam!"
Csak kitaláltad az egészet, és pont ez fáj a legjobban. A kiszínezett homályos lapok, a bejelölt oldalak, a részegítő hallgatások. Annyi mindennek lett volna helye, olyan szépen elterveztél mindent, szótól a koporsóig. Az első kézfogástól, az utolsó nyugdíjas szeretkezésig. Jól sikerült minden, gratulálok. Tévedsz, semmi irónia! Egyszerűen csak tudod, hogy ő a főszereplő, övé minden kulcsmondat a szövegkönyvben, a legjobb kosztümök, és kellékfegyverek. Csak magadat nem találod. Talán ott a sötétben a súgólyukban, de ez sem teljesen biztos. Végül már csak próbálsz felébredni, megszabadulni minden asszociációtól, minden játszmától, még az utolsó írásjeltől is.
Persze ez sem megy. Ott marad minden copfban és szájcsücsökben, ez ellen pedig semmit sem tehetsz. Add fel!
