Ó drága Marcel, hogy merészelném!
Még sosem történt velem hasonló, csak olvastam ilyesmiről. Vagyis pontosan erről. Egy bevillanó, elárasztó emlék, íz, rágási folyamat, állag, szín, forma. Konkrét élethelyzet még nincs, hiszen homályosan a háttérbe olvad, mintha nyitott blendével fotózták volna: egyetlen apró momentum dereng élesen, ez is hátulról jött, valahonnan a tarkóm környékén tekeredő kacskaringós velőből. Hirtelen hiányozni kezd, amit már évekkel ezelőtt elfelejtettem, hirtelen nélkülözök és kutatok. Megszállottan vágyom rá újra, érezni akarom. Tudni, hogy nem tévedtem-e, hogy valóban olyan jó volt-e. Hogy csak az évek radírozzák ki a gyenge pontokat, vagy valóban tökéletes volt. Mindehhez egy elsietett naplemente kellett, egy klasszikusan giccsbehajló napraforgós kies mező, sok pára és egy kis szellő.
Miért pont most, eddig hogyhogy nem? Most pedig az eddig felhőtlennek tűnő rész is zilált lett életemben. Itt van egy íz, melyet azonnal reprodukálni akarok. Kör alakú és állítólag vanília, ropog és morzsolódik, mégis lágy. Alján hártyavékony csokoládé, ami olvadni kezd, mihelyst rágondolsz.
Veszem és eszem, mégsem ugyanaz...
Most akkor mi az igazság? Az időben mégsem utazhatok!
