Alapjában véve nem szeretem a futást. Túlságosan harsány és erőszakos. Zajos és felkavaró. Mégis rá kellett jönnöm, hogy van amit csak így lehet elérni, nem pedig sétával. Ilyen az igazi, megsemmisítő és újjászülő fáradtság.
Nincs is kedved az egészhez, halogatod, érveket találsz ki, melyek mások előtt tökéletesen működnek. Néha még te is elhiszed, hogy most éppen lehetetlen.
Volt, hogy én is ezt tettem, aztán egyszer mégis rászánom magam, félresöpröm a kreatívan felépített ellenérveket, s nem gondolkozom újakon. Egész nap körülöttem holdként keringő ügyes-bajos szemétrevaló gondolataim most hirtelen szerterobbannak. Utánuk pedig semmi törmelékgyűrű, semmi pusztító kámikáze-meteorit nem marad. Felszívja, s elmossa őket a sós izzadtság, mint anno abban a szörnyű negyven napban.
(Ha pedig igazi olasz spagettitésztát főzünk, a víz mindig olyan sós legyen, mint a Földközi-tenger.)
Fáradtan jöttem rá valamire. Rájöttem, hogy új dolgokat érzékelek. Ilyenkor koncentrálsz csak igazán az életfunkcióidra, arra, hogy levegőt juttass a tüdődbe, arra, hogy lábaidat helyesen használd a hazaúton. Semmi más nincsen benned, minden színtiszta biológia, minden a te légzésedről és keringésedről szól. Ettől válsz boldoggá, így szoksz aztán lassan rá az egészre. Mert imádod érzékelni az életet, tested folyamataival kísérletezni, lenullázni, helyretenni magad.
