Most el kell bújni, érzem. Elbújni és aludni. Az álomba bújni. Egy körből kimaradni. Nem játszani, nem élni. Tetszhalottnak lenni. Tagadni a szavakat. Barátság, szerelem, köszönés.
Manapság nehéz elbújni. Olyan kevés a hely és az alkalom. Mégis muszáj, mégis itt kell hagyni kicsit. Csalni és kiszállni, nem elköszönni, vagy magyarázni. Tudod, spontán és haragvó módon. Azt akarod, hogy hiányozz, hogy változzon valami, hogy valami sántítson holnap. Hogy egy apró kis világ összeomoljon. Nem akarsz tudni most semmit, nem akarsz hallani, vagy beszélni, nem akarsz érdeklődni, nem akarsz köszönni, kezet fogni. Kiábrándultságod felszínre tört, s most légteleníteni kell a belső vezetékeket. Valami elromlott, valami nem úgy történt, ahogy azt előre megírtad. Összegabalyodtak a sorok, ellened fordultak a mondatszerkezetek, írásjelek, hangsúlyok. Fájnak a jelen rossz döntései, ezért is menekülsz, ezért akarsz tiszta lapot, fejben 'reset' gombot nyomni, s vigyorogni. Ebben pedig most minden, mindenki ellenség, akadály, kerékkötő.
Undorodsz a játszmáktól, a szádat elhagyó mondatokhoz tartozó, megakadt, beragadt mondatoktól. Ez így megy. Szánalmas metódus, elcsüggeszt és kiborít. Mindentől távolra kerülsz, közeledben csak a kezeid által keltett zaj maradt. Végül az is alábbhagy. Csöndben várod, hogy végre ne történjen semmi.
