Megint vihar. Megint az ablak réseiben fütyülés. Megint ajtócsapódás, megint huzat. Kinnrekedt habos függönyök dörömbölnek. Rettegnek a hanyagságtól, rettegnek a közeledő záportól és a rongyosra szaggató széllökésektől.
A macska még vár, látja a vibráló égboltot, újra és újra felvillan a horizon sziluettje. Néhány hegyvonulat, felhők és gyárkémények. "Messze van még" - gondolja, de lassú, elegáns faroktekergőzéssel menedék után néz.
Lassan aztán ideér, az ablaktáblán kopogni kezd, egyre hangosabban, olykor már erőszakosnak mondanám. Víz pereg és folyik, néha szertefut, majd újra összeölelkezik. Egyre fényesebbeket kacsint az éjszaka, megpendíti ultramarin húrjait. "Ilyet is tudok, nappal meg ibolyát, és krómnarancsot." Zúgolódik, felhördül, majd újra megnyugszik. Szeszélyes, s gyermeki jószág. Naivan ébreszti az álmodókat, izzadtan ámuljanak közismert hatalmán.
