Talán a te hibád. Mondom ezt persze haragtalan, kesernyés mosollyal, hátradőlve, meggyőződve. Ötlet az van, mégis letaglóz ez a felém áradó tökéletesség. Soraid lánca és eklektikus mesterfoka. Fejhez csapás minden pofonegyszerű frappáns szószerkezet és mondat olvastán. Irigység ájulásig, vagy legalábbis álomba szenderülésig. Minden oldal után meghalok kicsit, minden fikció újabb tőrdöfés kreativitásom gyönge páncélján keresztül.
Aztán jön a másnap, az agónia, jönnek az elvonási tünetek, jönnek a vágyódások, jön a bénult írástalanság. Hirtelen olvasó lettem. Szomorú rajongó olvasó rengeteg elfojtott perverzióval, éjszaka kicsorgó nyállal. Gyarló hétköznapokkal, átlagosan kicsit szürkített szivárványszín nappalokkal. Csöndben elfogyasztott vacsorákkal, motyogó köszönésekkel. Fotellel és háziállattal.
Még kell egy kis idő, valahogy túl kell rajtad lépnem, valahogy el kell ezt fogadnom. Mézet csorgatva és undorral élesztőt falva érőt gyűjtök majd fitogtatok.
A tegezésről meg el is feledkeztem...
Elnézést!
