Szigetek

Egy kis talpalatnyi föld. Egy pohárnyi levegő kell. Kacsintásnyi fény, csak a pupilla összeszűküléséig. Minden más elhanyagolható, és súlytalan.
Az esőt várom. A köd mögött jön közvetlen. Egyetlen alakot látok, halovány sziluettként fenyegetni. A félelem most mégis elkerül, érzem arcomon az aprócska cseppeket, masszíroznak és szurkálnak szemtelenül és naivan.
A tej és hamu lassan elnyel minden színt, elnyeli a kanyarokat, elnyeli a közlekedési lámpákat, az irodaházakat, elnyeli a postást és a kóbormacskákat. Hangok derengnek csupán, mindenütt szürke neszek kavarognak. Egyszer eltévedtem, ijesztően gyorsan sétáltam ismeretlen utcákon, olvasva a házszámokat, belesve az ablakokon. A tömegbe fúródtam, s émelygés fogott el, kacskaringó lépések lettek rajtam úrrá. A véletlen szembejövő alakokkal keresztezte utam. Megtorpanás és tétova dermedt gondolathalmaz. A cél a tökéletes kikerülés, a szemébe sose nézz!
Egy lépés balra, a válasz hasonló, marad a zavar. Most egyet jobbra, megint másolja mozgásom, nehéz a szabadulás. Végül sikerül harmadik kitéréssel továbbinalni. Mennyire bonyolult most minden, a káosz kovácsolja a világot.
Forrón izzik, bong és felszisszen.