Szigetek

Egy-kettőre belejöttem. A távolba meredés, a pohár és a kiskanál bizarr kapcsolata, a beágyazás. Erős széllel jött a megnyugvás, cselló hallatszott a távolból, néhány félrehúzott vonóvonyítással. Virtuóz kézmozdulatok söpörték a gondokat a tegnap alá. Összeráncolt szemöldök jelezte az elszántságot, a kötelező, mégis őszinte mosolyt. A friss bölcsességet. A ropogós morzsákat, a gőzölgő csücsökmaradékot. A teli gyomrot és az emésztés kezdetét.
Egyszerűvé vált újra minden, fejemben a tiltólistára került gondolatokkal. Valahol lejjebb pedig a szaftos szív mögött megfojtott kérdések büdösödtek, szégyellt és elhallgatott dolgok, melyek kínosak a diplomáciában. Melyekre kitalálták a hazugságot és a színészetet. Kalimpáló etűdök, suttogó szentenciák örvénylettek mindenütt. Elszabadult a jótékony pokol, karámban fújtatva vonaglott, s rázta ösztönből kötelét.
Mindent elmosott aztán valami felsőbb hatalom, valami farzsebből előhúzott meglepő tartalék. Gyilkolt kérdés nélkül, hidegvérrel, szomorú, álmatlan szemekkel. Hitetlenül és tarkót simogatva zárta a szemhéjakat koszos tenyerével. Érezte a puha, hűvös bőrt, érezte a megbocsátó leheletet, a közönyös monotóniát.
Hát így esett. Választalan, mégis nyugalommal.

Új álmokkal, hitetlenül.