Szigetek

Lágyan dallammal érkezett tipegve, hullámozva. Fülembe dúdolva a tavaszt, barokkos angyalokat fröcskölve gallérom köré. Arca rügyezett és roskadozott a mosolytól, erdei nimfákat megszégyenítve lejtett táncot az újjászületés nevében.
A kezdet kezdete volt, húsos gyepszőnyeggel, tiltott alma nélkül. Egymás hátának támaszkodva csiszoltuk felhőszámoló képességünk. Mikor elrontottuk, újrakezdtük. Kéz a kézben, egymás szavába vágva, kliséket halmozva gyakoroltuk az oktondi életet. A jelen sóhaját hallgatva, múltat nem ismerve, jövőt nem kutatva.
Vitorlát bontottak a színek, maradt a pupilla-csillogás, és a lüktető bőr-érintés. Hatalom rezgett a levegőben, a legyőzhetetlenség szaga párolgott. Tekintélye volt a párbeszédnek, sután hallgatott az éjszaka, figyelte a szavak formálását, a mondatok dagályos fonódását. Akkor este minden kocka hatost dobott, g-dúrban vallottak szerelmet a tücskök, a Hold is kerekre edzette magát egy pillanatra. Arra az egyre, amire most emlékezünk. Most halála küszöbén, ijedt boldogság-számvetés, vigasztaló manőverek.
A deres őszben kuporogva mesélem, mint legendát elalvás előtt. Az arcról, a rügyekről. A boldogan hazudott tavaszról, a színekben rezdülő mosolyról, a fejbúb-illatról. Ott volt az az ölelés is, a ropogós leveleken állva, megfeledkezve időszámításról és evolúcióról. Elkeseredett tömegvonzás, vigasz, kiásott kincsesládikó.