Szigetek

Követett végig az úton. Girbegurba, puhakavicsú mészkőút. Hersegtek a biciklikerekek alatt a kacskaringók. Utolérte lépteimet, lassan nőttem szemében a remegő távolból. Közelebb és közelebb hallotta átkaim, tarkómról olvasta a dühös kiábrándultságot. A foltok formává alakultak, s összesúgtak a színekkel. Itt van, ő az.
Megállított a csikorgó kvarcsikoly, porfelhőt krákogtak fel a gumiredők. Hátrafordultam, hogy elhiggyem. Hogy szemébe döfjem a haragot, a büszke sohanembocsájtást. Aztán hirtelen minden lelassult, minden aprólékosan szemlélhetővé vált. A táj, a letaposott fűszálak, az ösvénytörmelék, a fékező láb, a poros szandál. Haldokló szembogár, feladott küzdelem, esdeklő könnyek. Megtapintottam a levegőt, sűrű volt és szénaillatú, pipacspirossal pöttyözve. Simítottam, ahogy közeledett, körberajzoltam fél szemmel, mint az akadémia mestere a hatalmas vászon előtt. Kővé akartam dermeszteni, illatos szentté gyilkolni, vértelen küzdelemben megalázni. Minden értelmetlen agresszióban végződött gondolatban, minden megnyugvás megsemmisülésnek tetszett.
Aztán átölelt nagyon puhán, mint legkényelmesebb gyermekkori plüssmackó. Bőre símogatta a fájdalmat és a büszkeséget. Felgyorsult újra minden, s én lemaradtam. Szellemként libbent el mellettem a zord kegyetlenségek sorozata, elviharzott átok és vicsorgás, hangos szavak, és sarkon fordulás. Én meg ott maradtam bénultan, remegve. Üresen, dadogva suttogtam a megmaradt szavakat. Közvetlenül a fülébe, hogy ne érezze a légkör, ne tudja szöcske és napsugár.
Vesztembe űzött a gyengeség.