Szigetek

Egymásba olvadtunk, passzoltunk, illeszkedtünk, a recék, a búbok, a kiugró, az érdes részek. A kanyarok, a púpok, a cikk-cakkok, az egyenes részek, a vonalak folytatásai. Az árnyalatok, a mondatrészek, az egyik csücsöktől a másikig, hidegtől melegig, a tökéletes langyosba jutva el. Mint két szomszédos kacskaringós, furcsa darabka egy földfelszíni kirakójátékban.
Az ujjaknál indult a játék, a begy örvénylő futamai közt csillanó tizedmásodperces izzadtsággal. Ami az érintést előzi meg, mielőtt elkezd megtörténni, elkezd dolgozni valami mágnesszerű, tömegvonzás-féle fizikai törvény. Az ujjakból lassan átterjed az egész tenyérre, a bénító, bőrredők közt futó ingersorozat, ahogy közeledik, ahogy kimerevíthetetlenül megérzi egymás hőjét és nedvét a két puha felület. Egyre közelebb, egyre erősebb, az érintés szorítássá edzi magát. Saját ujj, idegen ujj, saját ujj, idegen ujj. Fonott, eres lüktetés, kutató, nyugtalan ösztönreakciók.
A két tenyér közti levegő felmelegszik, forró, fülledt légkört teremt a sötétben, a testek közötti híd közepén. Himbálózó mozgásban egyensúlyozva, olykor felszisszenve, verejtékes meztelenséggel.