Szigetek

Egy hegytetőn ébredtem, nem emlékezve az útra. A döcögő időre, a kanyarokra, vagy emelkedőkre. Mindenütt fehér, túlexponált valóság bizsergetett. Közöttem siklott, az orrlyukaimba mászott, elsuhant a szemgolyók felületén. Hátam mögül is előbújt, bizalommal fogadtam, csendben és tisztelettel. Elrejtett mindent, tenyerébe zárta a világot, s én csak kapkodtam a fejem, nem tudván saját hollétemről. Szilárd, morzsalékos talaj, hullámzó levegő. Minden friss és halhatatlan. Eltévedt lépéseim elsők az univerzumban. Beleszédülök a végtelen gondolatába, a kép nélküli hangokba, ahogy leheletem eggyé válik a láthatatlan tájjal.
Szabad minden cselekedet, a kiáltás visszhang nélküli, minden szó súlytalan káromlás. Ez hát az origó, a kiindulás, a langyos bölcső. Lassan elkopik a beszéd, a mozdulatok új szimbólumokat szülnek. Egy napon majd, a hajnali órákban, álomba csomagolva köszön a múlt, a színes, kontúros civilizáció. Megkeseredett kérdésfeltevések, gépzaj, az ölelések tompa puffanása.