Látom a lámpafénynél. Kackiás hullása nyújt békés álmokat, ahogy rétegesen építkezik, s emel éjszaka is fehéren szunnyadó halmokat. Levegőt zárva kristályai közé, markába fogja, szorongatja, babusgatja. Könyörögve a sarki szeleknek, a sűrű leheletet szülő faarcú mínuszoknak. Túlélés a napfelkeltében. Néma ébredés, reszketés, ropogó elindulás.
Elárulja célod és lépteid, talpad nyoma nyitott könyv. Tétova, nagyvonalú, hirtelen, elkésett, mintát rajzoló, csoszogó, játékos. Gyermek.
Érted imádkozik, kérlel, hogy építsd, hogy emelj gömbölyű potrohot, fejére valódi arcot. Hatalmas, zúzmarás répaorral, csakis fagyban vidám szemekkel, s mosollyal. Kavicsokból kirakott, tavasztól rettegő hazug mosollyal. Csak csavargó kalapja árulkodik, rozsda felesel a fagyási sebekkel. Divatjamúlt fazékfül emlékeztet a tragédiára. A vízzé váló emlékekre, földbe csorgó alakjára, fűben rothadó faág-karjaira.