Szigetek

Regényt lehetne írni a fülbesúgás romantikájáról. A titok születéséről, amikor még a falak sem hallanak. Csak a nyak érzi, hogy közeledik, hogy ajakkal együtt érkezik a szó. Egyre közelebb és közelebb kúszik, az apró nyaki szőrszálak dorombolva púposítják hátukat. Talán még bele is karmolnak a húsba, megpofozzák a szájszél redőit, csak úgy játékból. Hevében az örömnek.
A fülcimpa aprót rezzen, megpendül, aztán érzi, ahogy érkezik, Érkezik a rezgés nélküli, langyos lehelet. A lélek néma prológusa, szellőszárnyú vallomás. A kagylóba jutva örvénybe kerül, s lassan csordogál egyre mélyebbre. Feltölti az üregeket, s minden irányba szétszalad. Hirtelen felgyorsul, s forró, sűrű érintéssé alakul. Mindenbe belemarkol, kitágít, majd összehúz, apró rángás fut végig a testen.
Érkeznek az első szavak is. Derengő, félálmos szavak, sziszegnek, lihegnek, félve a szabadon engedéstől. Őszinte, és törékeny mind, melyek nem élnék túl az utazást, a zönge kifejezésmódot, a levegőátúszást. Vacogva másznak át szervezetből szervezetbe, forróból forróba. Néhányuk mégis foszlánnyá fonnyadva végzi, magányos hanggá morzsolódva zuhan a mélybe, elveszítve amiért született.
Végül mind megérkeznek, s minden a helyére pattan. Vallomás, nagy szent mondanivaló. Egy másodperccel később már csak a bizsergés marad, meg az a féloldalas forróság.
Csak odabenn mélyen tartja magát, nem múlik, derengve kerget boldog őrületbe. Éjszaka mosolyt ad az álmokhoz, nappal színt a tárgyaknak, dallamot a csendnek.