Gyomorforgatóan félek most ettől a zavart ürességtől magamban. Furcsa, megmagyarázhatatlan lélek-riasztó zönög, s egyre inkább zavarja külső köreim. Egyre fenyegetőbb, egyre elnyomóbb, zaklatóbb és kifosztóbb. Egyre nagyobb űr támad minden dörgés és rezgés után. Romokból újraépítkezni mennyire szomorú jelenet…
Szinte látom, hogy nem teszem eleget, látom a csukott könyveket, s a polcon fényre kacsintó apró pormilliárdot. Látom az üres lapokat, a régen kattintgatott tollakat, látom a félbehagyott gyűrött, tépett cetliket. Még a négy fal is cinkostárs, a maguk szkeptikus közönyével, a mozdulatlan stabilitásukkal, a sík, napfényt megtörő felületeikkel. Ki kell szabadulni, messze rohanni, ha megadatik, akkor sivatagon át egy korty vízből dolgozva. Hirtelen szellő csap arcon, mögöttem ajtócsapódás, s kattanó zár káromkodik. Nagyobb börtön, az a rengeteg rohanó, két lábon járó, piramis csúcsán szédülő ál-élő. Hiábavaló mosolyt eregetek, s toporzékolva rohanás tovább, a ritkább levegő után, a fehér jég földjére, a tiszta kortyok, az elcsúszott lábnyomok világába. Ott ahol látod, mikor a lélek távozik, ott ahol, tömegpusztító fegyvered egyetlen jól irányzott, súlyos kiáltás.
Lefekszem, hogy jól lássam azt a kéket, melyről köhögtek otthon a gyáva, fáradt felhők. Ehhez még szem sem kell, csak egy pillantás az egész, s könnyeiddel összefagyasztva szemhéjaid már is lágyan ölelkeznek. Tüdőd automatizmusa egyre megbízhatatlanabb, álmok várnak a fagyos küszöbön, s jégcsapokat számlálva kuncognak. Hullik a kristályba zárt manna, s tested várja az utolsó anyai ölelést.
Végül megérkezik, viharkürt és a zajló jégtáblák monumentális gyászindulója kíséri. Kezeid összekulcsolva, s ropogó szempillákkal köszöntöd, minden történet így végződik hát, habkönnyű feloldozás és végtelen, zajtalan szeretet.
