Nem is fogott meg igazán. Ez rossz kifejezés lenne, inkább belém ivódott, miközben észre sem vettem. Furcsa mi? Őrjítő és ijesztő szituáció, mégis igaz. Egyszer csak észrevettem a jelenlétét. Észrevettem a reggelben, amikor tudod, úgy kinyitod a szemed és már süt a nap. Persze nem akarsz felkelni, mégis késő már a továbbalváshoz. Dühöngsz és néha erőlteted, de hiába. Akkor inkább kipattansz, fejed talán fáj is, haragszol valamire, valakire. Legfőképpen önmagadra, a sötétítőfüggöny hiányára, az erős, indiszkrét napfényre.
Aztán éhség nélkül próbálsz reggelizni, gondolataid meg csak facsarják gyomrod, mint az aszott citromot. Össze sem áll, nem körvonalazódik személye, inkább egy rejtett maszkos lélekgarázda, besurranó bámészkodó, kíváncsi diplomata. És a bundás kenyér közben néha ujjaid kidobolják nevét. Akkor jut eszedbe, akkor jössz rá. Olyan intenzíven és olyan szomorúan, hogy a falat a szádban megáll a virgonc őrlés közepette. Rájössz, hogy ő állt a háttérben, miatta van ez a belső mizéria, miatta nem tudod rendesen fogmosás közben nyelvedet tisztítani hányinger nélkül. Átkozod érző lelked…még a kifejezés is annyira szánalmas. Kiszolgáltatott vagy minden apró szellőnek, minden furcsa nézésnek, kedves szónak, fojtott sikolynak, fontosnak hitt öleléseknek, őszintének áhított hódolatnak. Legfőképpen pedig önmagadtól félsz, a sötéttől nem, inkább csak a beléjük suttogott szavaktól, az éjszaka vajúdva születő démonoktól, melyek Cupidót majmolják, félni kezdesz a leírt szavaktól, félni a reakcióktól, félni a háborúindítás kockázataitól. Félni az áldozatok látványától, félni a téged érintő személyes veszteségektől, félni az újjáépítéstől, félni attól hogy az majd minden más lesz. Félni attól, hogy ő már nem lesz, félni attól hogy neki már nem kellesz. Félni attól, hogy sohasem kellettél, félni attól, hogy a kellő szint alatt teljesítettél. Végül pedig félni attól, hogy félelmeid mindent szétzúznak és tönkretesznek.
