A naiv emberekről álmodtam. Egy szakadék felé terelték őket…nem, nem is terelték őket maguktól mentek. Itt-ott még sírva, s egymás kezét fogva, valami hatalmas önfelismerő, megvilágosodó kommuna lehetett. Akik rájöttek valamire, megláttak valamit az életből, vagy talán elvesztették legjellemzőbb tulajdonságukat. A mélyben a megváltás várta őket, minden amit elképzeltek. Kinek pókok voltak, igazi fekete özvegyek százszám, másoknak vízben úszó elektromos angolnák, cápák, és közéjük vetett fuldokló tigrisek is. Csak mentek, nyitott szemmel, a sírás végét jelentő, kiszáradt szemmel, tágult pupillával, s magukban szavakat skandáltak, mindenki mást, mindenki saját titkát, melyek hatalmas mozaikká álltak volna össze, egy hatalmas titokká, ami már lényegtelen volt. Nem is volt már értelme. Nem volt már összeesküvés, nem volt már puccs, vagy lebuktatás. A végső igazság egy ponton már senkit sem érdekel, amikor már mindenki más felé figyel, vagy befogja fülét, behunyja szemeit. Akkor pecsételődik meg a titok, akkor teljesedik ki, akkor lép át a misztikum világába, a hallhatatlanságba. Persze ugyanakkor meg is hal kicsit, meg is fosztják a lényegétől, kiherélik. Hiszen a titok, azért titok, mert létezik valami, amit más nem ismerhet meg, nem ismerhet meg annak ellenére, hogy tud a létezéséről, tudja, hogy létezik ez a sötét, felfedezetlen folt, vágyik rá, kutatja, reméli, hogy majd egy napon eljön az ideje a folt kivilágosításának.
A naiv emberek halála nagy figyelmeztetés volt, nagy megdöbbenést keltett, mindenki értetlenül figyelte a világ eseményeit. Egyesek már apokalipszisről pusmogtak, négy pusztító lovasról, lángoló kardokról, villanó trombitafutamokról.
