Aztán visszaolvasva mennyi fájdalom, mennyi nevetséges fájdalom. Mintha akkoriban minden a világon a mi melankóliánk körül forgott volna. Nem szánalom, azért azt nem mondanám. Hogy mit éreztem? Csodálatot, igen valahol azt éreztem. Annyira őszinte időszak, volt, annyira intenzív és mindent kimondó időszak. Csodálom akkori önmagam a nyers, egytől-egyig valódi szavakért. Azokért az olykor esetlenül fennkölt ám mégis fenemód szentimentális szavakért. Amit csak egy megrögzött idealista, egy gyógyíthatatlan álmodozó karattyolhat világra.
Mára minden megváltozott, tudod idővel megtanulod elrejteni a szavakat. Elrejted más szavak mögé, oda nem illő, szokatlan szavak mögé. Hogy száműzd a közhelyet és az elcsépelt érzelgős pillanatokat. Hogy maradjon izgalom és kérdőjel. Hogy a fák mögé rejtsd az erdőt. Hogy megmaradj magadnak, hogy sose kelljen meghajolni a közönség előtt. Azt kérded, miért? Hát azért, mert nem is állsz a színpadon. Egyszerűen a háttérben motyogsz, firkálsz, vagy kopogsz a cipőtalpaddal.
Amikor az ember megcsömörli a világba kiáltott őszinteséget, akkor megtanul modellezni, elméletek és kitalált karakterek mögé bújni. Nem annyira mérhetetlen kreativitása egyenletes mederbeterelése céljából. Nem, a kreativitást már a bujdosás izzadja magából. A szégyenlős, s olykor lemondó mentalitás. Hogy rossz-e vagy jó ez? Látod, sokszor kérdezem ezt magamtól én is. Nem hiszem, hogy ezt bármilyen értékítélettel fel lehet címkézni. Inkább valami ösztönösen kiömlő dolog, valami le nem tagadható változó az életegyenletben.
