Sajnálom, hogy nem emlékszem az első lépéseimre. Persze, tudom én, biztosan esetlen és imbolygó volt minden pillanata, minden egyes láblendítés. Mégis valami hihetetlen örömet és sikert rejthetett az a pillanat. Biztosan furcsa, ahogy ezt egy fiatal, keveset tapasztalt tudat magába építi.
A járás egy csoda, egy igazán alábecsült tevékenység, inkább csak eszköznek, magától értetődő evidenciának, emberi mivoltunk velejárójának tekintjük. Holott néha mennyi kecsesség, mennyi gyönyörűség rejtőzik benne. Ha jobban odafigyelnénk, ha igazán beleélnénk magunkat, a módba, a stílusba, az iramba, a technikába. Ahogy az izmok elkezdik az egészet, aztán máris lendül a láb...Nem tudom én a tudományos hátterét ennek, tudod az inak, izomcsoportok, ernyedés, feszülés. Csak lépni kezdünk, iramlik lábunk és felfal egy darabka utat, átszeli ösvényünk egy részét. Először sarkunk ér le finoman, majd talpunk elülső része is fogást talál a földön. Ugyanazzal a lendülettel pedig máris toljuk magunkat előre, emeljük ritmusra, s csak haladunk, csak fut mellettünk út, fűszál és kavics.
A legjobb mezítláb, annyira kellemes ahogy talpad párnázott bőrének minden négyzetmillimétere érzékel, ingerfröccsöt kap. Képzeld el magad lenn a parton, a forró homokban járva! Amikor még nem éget, csak épp hogy csipkelődnek a kis szemcsék, közben meg körbefolyják lábfejed, ellepik, beszippantják, s te újra kiemeled, majd újra belefúródik. Élvezed, ahogy lapátolod a homokot, ahogy lelassít, ahogy melegít és csiklandoz. Aztán lassan a vízhez érsz, s hirtelen hűvösen körbecsókolnak a habos hullámok. Nagy sóhajtás kell, hogy kibírd, hogy érzékeld, hogy átéld ezt a pillanatot. Mosolyogsz, és tudod hogy most kicsit boldogabbá váltál, le sem tagadható. Mennyire képtelen és nevetséges, mégis így van, mégis ez történt. Némi homok, víz és napfény, pucér lábfej. Olykor pofonegyszerű a recept, szinte észrevehetetlenül szolid és hivalkodástól mentes.
