Annyira sötét volt. Még a Hold sem világított. Valóban csendes, félelmetes éjszaka jött el. Az az igazán misztikus napszak, amikor minden megtörténhet. Én meg csak álltam ott bénultan, gondolatok nélkül. Hirtelen semmi sem jutott az eszembe, mindent elárasztott, betöltött az a szörnyű sötétség. Néhány csillag volt csak az égen, de ők most nem segítettek, mint korábban oly sokszor. Vártam valamire, vártam hogy történjen valami, hogy valami keletkezzen, hogy valami változzon a szemem láttára. Tudod, valami világot megrengető dolgot akartam átélni, a saját bőrömön érezni, talán fájni, sajogni, vagy csak ordítva összerogyni.
Végül lehunytam szemem, éreztem ahogy mögém lopózik, ahogy halkan susogva talpával a szőnyegen hátam mögé érkezik. Lágyan átkarol, olyan hihetetlen, álomszerű módon, mint ahogy a könny folyik végig a száraz arcon, lomhán, lassan, mégis szinte érzékelhetetlenül finoman és félénken. Így érkezett ő is. Talán ő maga volt a Hold, az égről eltűnt fény, a hiány, a nélkülözött folt az éjszakából. Karja sovány volt, s izmosan ölelte derekam. Hirtelen összerezzentem, nem akartam álmodni. Vágyam annyira törékeny volt, annyira sebezhető, gondolni sem mertem rá, kinyitni szemem, vagy hátrafordulni. Egyszerűen elengedtem magam, hagytam, hogy sodorjon, hogy vonzzon. Minden egyes sóhajtással és lélegzetvétellel egyre hasonlóbbak lettünk, egyre inkább összemosódtunk az árnyak milliónyi feketéje közt. Éreztem, hogy lassan késő lesz az elváláshoz, lassan már visszafordíthatatlan lesz az átalakulás. Fáj majd a reggel, mint a feltépett seb. Legszívesebben lenyeltem volna a Napot, hogy soha többé meg ne lásson, hogy ne kelljen többet előbújni, soha többet elengedni. Érezted már nyakának illatát? Azt a távoli kozmikus, párás málna illatot, talán keveredve egy kis vaníliával.
Most is érzem tiszta, zamatos foszlányokban. Naponta távozik orromból, mikor a Nap kel. Könnyeimre ül, s a hajnali párába bújva illan az ég felé.
