Eljött az az idő, amikor már máshogy tekintettem rá, amikor tudtam ugyan, hogy valóság, mégis az álomba kívántam őt vissza. Általában álmodunk valamit, és vágyunk rá. Tudod, valami széppel, valami kellemessel, valami szerelembe szédítő gondolattal, rezgéssel ébredsz, és mennyire fáj az a szikrányi, szilánknyi pillanat, mikor rájössz hogy nem történt meg. Az a pillanat ott a félálmos szédülés és a szemetnyitogató ébredés között, amikor nem tudsz térről, időről, sem a fizika törvényeiről. Aztán belépsz újra az életbe, az életedbe, megkapod újra a neved, ami a személyigazolványodban áll, rendelkezel újra lakcímmel és orvosi kartonnal. Fájni kezd mindez a civilizált egyértelműség, s hiányozni a derengés, a ködös testvonalak, szájsarkak meglesett mosolya, a végtagok mámorító hajlatai. Fájni kezd a hiány, a nélkülözés, mikor nemrég még minden a tiéd volt. Az álomra vágysz, a nemlétezőre, a képzelt boldogságra, a fikció idilljére.
Nálam minden máshogy volt. Tudod, én nem álmodtam, engem csak megtalált, fényes nappal, nyitott szemmel, éles kontúrokkal. Egyszerűen orrom alá dörgölte létezését, a formát és a mondatfűzés harmóniáját. Megkaptam mindent, s megmondom őszintén, összezavarodtam, nem hittem el, mert erre nem lehet felkészülni. Az álom akkor is álom, ha hús és vér, meg szorító ölelés. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva. Én biztosan nem. Akkor még nem tudtam ilyen biztosan, győzködtem magam, próbáltam átélni és örülni neki. Jól sejted.
Elbuktam valahol feldolgozás és átélés között. Most már visszaküldeném, bárcsak álmodtam volna, bárcsak nem tudtam volna, hogy ilyen bizony a valóságban is megtörténhet. Igen, nagyon meglepett. Mennyit gondolok arra, hogy éjszakánként érte izzadok, s ő újra eljön, átkarol, ahogy húsa tette egykor, átkarol és hirtelen akkor ott az éjszaka is megáll, még a ciripelés is, hiszen ezt a tücskök is sejtik. Aztán érzed azt a furcsa langyos dolgot benn, amit csak álmodban szoktál, ami ébren még sosem jött, az a megtévesztő ingerület, amikor az életedet is képes lennél eldobni, oroszlánok elé feküdni, vagy aligátorokkal úszni. Amikor minden habkönnyű és láthatatlan, amikor szemed nem zavar az átélésben. Minden jól átáztat, s megdagadsz, mint kenyér a gőzölgő tejben.
Ő mégis valóság, s nem jön a feloldozó álom. Mert ő minden pillanatban ott dobog az égbolt alatt, ahogyan te is levegőt vesz, s abból pedig oxigént nyer. Étkezik, ruhákat vásárol, öregszik. Nem rólad álmodik, hiszen te is létezel. Ezek a puszta tények pedig kioltanak végül mindent, kioltják az ölelést és a mondatokat. A köszönésen kívül semmi sem marad. Automatikus boldogtalanság, ilyen az élet.
