Egy francia nőről meséltek akkoriban. Harminc körül lehetett, hosszú barna hajjal. A főutca macskakövén lejtett, apró, kopogós cipőjében, olykor naponta. Mindig naplemente táján. Abban az aranyló fényben, amikor még erősen kéklik az égbolt is. Cölinszín és aranysárga, akárcsak Delacroix-nál. Amikor szemed, agyaddal összesúgva sem tud dönteni. Giccs és harmónia határán egyensúlyozik, s csodálat önt el. Tudod, hogy ez nem művészet, ez az élet pofátlan megalkotása. Az a vágyott tökéletes pillanat.
Az illata valami egzotikus gyümölcsre emlékeztetett, persze volt benne egy kis édes szendergés, egy kis andalító báj, amit csak mindig távozása után másfél másodperccel érezhettél. Manapság már nem emlékeznek az arcára, néha még egy-egy estén mondatba öntik a csodálatot egy pohárka vörösbor mellett, tudod ehhez vörösbor kell, még ha sokszor a fehér jobban is esik. Lehetetlen kaland, vizuális bizsergés. Mintha vágykeltő szavakat lehelnének langyosan füledbe, és hirtelen végigborsózna sorban minden testrészed, végül pedig megremegnél a ruha alatt.
Ez volt ő, egy illanó álom, egy sosem hallott, sosem érintett forma, melyből előbb-utóbb a tökéletesség nőtte ki magát. Színes, libbenő ruháival, nagy, színes táskáival, olykor kalapban folyton csak elhaladva, sietve el a valóságból, sietve az éjszakába, a sötétbe, a nyitott szemek felől a behunyt szemek felé, az álmok felé, ahol minden lehetséges. Beteljesedés, boldogság, aránytalan szeretet és mindenre fittyet hányó végtelenség.
