Ma kettő aludt ki. Szürkület után tilos az utca. Lopva lépve a naplementében uzsgyi haza. Pokróc alá, csapzott hajjal egy szál semmiben izzadva. Nehezebb a levegővétel, apró résen látszanak a bátorodó éjjeli égbolt pöttyei. Régen fehér plüssoroszlán védte az álmot, szőre szent volt és moshatatlan, ordításától libabőröztek az ólálkodó gomolyagok. Mosolya éles fogakat rejtett, mancsa a vadon pacsiját osztotta a gyerekszobában.
Egy leheletnyi mellotron ébreszt. Emlékeztet a seholsem lakatlan világra, emlékeztet az elektromosságra, és a fülekbe súgott bölcs mondatokra, melyekből a távolabb állóknak csak néhány s és sz sejlik. Cinkos szavak, irigy fülek, a térerő legyen veled!
Megint üres pohár és lepkesziluett, halkan kopogtat a tűzforró wolfrámizzón, újra és újra. Ösztönösen, és örökletesen tévedésből öngyilkos fajta. Holnap a sarokba fújja a függöny alól érkező huzat, s utolsó nedveit egy hálófonó hiéna szívja ki.
