Ágyő és fordulj el! Múltkor még megvolt az a szédülés, az a tengeri hullámzás. Támolygó önkívület, dobogással és zavartan zsebben kutató kezekkel. Mosoly, piruló arc, minden klisé mellett pipa.
Most meg hallom, ahogy ropognak a lábam alatt a falevelek. Gesztenyelevelek mindenütt. Egy kicsit elfáradtam, le kellene már ülni. Kicsit körülnézni, ízlelgetni az ismerős arcokat. A sietőket, a sétálókat, a csevegőket, az iskolából szabadulókat, a munkásokat, későket, a papírokat rendező fontoskodókat, a telefonálókat, és főleg az álmodókat, az eltévedteket. Most minden fontosabb a hullámzásnál, szélcsend és tükörsima víztükör. A dobogás éjszaka káromkodik az álmokban.
Dühös tékozló gyermek. Megnyugszik, mire jön a hajnal, s a fürdővíz hőmérsékletébe fojtja indulatát. Most egy teljes nappal nélküle és szinte kifolyik egy mosoly. Egy korábbról maradt tartalék, valami elfelejtett foszlány, mely fehér szalicilpöttyökkel jelzi hamisságát.
Ha jobb nincs, azért megteszi.
