Bűnös a mosoly, mikor sírni kéne. Mégsem szégyellem ezt az egészet. Hideg lábfejem után megyek, pohár vízért csoszogok, ablakot nyitok, csillagot számolok. Hűvös a hajnal, egy újabb este maradt a múltban. Az üres pohár, néhány kacskaringós, sűrű ujjbegylenyomattal (távolról maszat) vágyik nedvesedni. Hallgatni a kortyokat, a nyikogást és szuszogást, az asztallapra koppanást. Egy cseppet még öntövébe ejt, s megnyugszik.
Lassan elindul megint a monológ, a kényszerű reggelivel, meg a beágyazással. Színek alá rejtem testem, és tükörből várom a dicsérő fényeket. "Mondd meg nékem..."
Zsebretett kéz, és a titkot rejtő táska. Ideje elkezdeni. Tánc a zebrán, balett a buszon, ária a mosdóban, a tömeg mélyre ássa alakom. Élvezem a hatástalanságot, a jelenlét hiányát. Perverz súlytalanság, macskakőről macskakőre, át vízen és deszkapallón. Kalap nélkül is elegánsan, huncut dolgokat gondolva csavargok. Egészen jól alakul. Ez már az!
Vagány
                                                             magány.