Ha nő lennék, tudom hogy te lennék én. Ahogy te én, ha férfi. Lennél.
Hát menj! A lépcsőn kell csak lemenned. Vár az ajtón túli világ. Szagold meg a kezed! Érzed még? Ott vagyok. Lassan tűnök majd el, lépésenként, minden újabb érintés megöl egy-egy vegyületet.
Nem akarom, hogy visszanézz, hogy vizsgálj és nosztalgiázz. Nem akarom, hogy a jövőt latolgasd, hogy döntésed megkérdőjelezd. A konfliktusok kivasalva, a párbeszédek végén elköszönés. Közhelyes konklúziók, dédelgetett tárgyak, közös fényképek. Becézett keresztnevek, kitörölhetetlenül elraktározott gyengeségek, rossz szokások, mosolygott beidegződések.
Ez az ölelés most csak felkavarna. Hagyd, hogy beleszakadjon, tedd az ajkad elé tenyered, maradjon ott az okos gondolat. Ki kíváncsi az indulat nélküli bölcsességre, amikor a sírás már a küszöbön? A haragot még gátolja a maradék szerelem, a tányér alján a szaft, amit az utolsó falat kenyérrel törlünk ki. Ami annyira ízletes, amit még jól megrágunk, megbecsüljük az egész szertartást.
Hát tényleg igaz. Megtörtént.
Ha nő lennék, tudom hogy te lennék én. Ahogy te én, ha férfi. Lennél.
