Szigetek

Egy pillanat műve volt. Először fel sem tűnt. Aztán rádöbbentem, igazi klasszikus módon. Tátott szájjal és nyomasztó fájdalommal, amit senkinek nem vallottam volna be. Talán ezért is tartott sokáig, míg elindultak mélyről a szavak. A háborgó gyomorsavból másztak ki, eltorzult fizimiskával, bugyborékoló sebekkel. Végigmarták nyelőcsövem, s valahol a hangszálak előtt telepedtek le. Nem volt hová kiáltani, nem volt elég hely nekik idekinn. Nem volt közönség, nem várta szánalom és meglepődöttség, sem vakuvillanás, vörös szőnyeg, ováció.
Inkább csak összegömbölyödtek, ziháltak ütemre, s remegtek a hosszú út meg a sajgó hegek miatt. Gyalázni való, sötét szavak, torzultan az ájulás határán. Nekik már mindegy, hogyan tovább. Születésük óta minden pillanat vezeklés, az igazság szomorú ajándékával. Fekszem és érzem őket. Közel torkomhoz, égetnek, kaparnak, meghalni képtelenek.
Elmúlt hát a tekintet, az a csillogó, vége az oldalra görbült egymásba illeszkedésnek. Vége a szomorú mosolynak. Vége a szerelem-zajnak, semmi zörgés és kuncogás. Jön a jéghideg, csendes nyugalom, melybe hókunyhót vájunk, hogy valahogy túléljük. Téglánként rakjuk körkörösen, ahogy a filmekben láttuk. Szóval ez így megy?
Ezt akarták hát kimutatni, hírül hozni az oxigénes értelemnek. A szív szólott, el kell fogadni.
Hírnökeim halála sorsszerű, jöjjön hát a gyilkosság. Lelkifurdalás nélkül, végre nagy párás szusszanással pecsételve meg.
Néhány korty hideg tej.