Szigetek

Egy ismert dal szólt a rádióban. Egyre halkabban, aztán már nem is figyeltem. Sötét volt.
A húsa friss volt, minden harapás újabb lépcső a pokolba. Minden kör a hempergésben később majd fülembe súg, hogy megbánjam, hogy szégyelljem. Átfestették az éjszakát az első verejtékcseppek, amiket még a vágy indított útra körültekintő figyelemmel. Aztán ölni kezdtük, remegtünk, siettünk, mert már zavaró volt. Ahogy piszkált bennünket, ahogy nem engedett másra figyelni, ahogy mindenbe belekontárkodott, fecsegett. A tüsszentésből is ő prüszkölt.
A sötétben aztán könnyebb volt, segítettek az ösztönök, hogy meg tudjuk tenni nyugodt szívvel, mert nincs más lehetőség. Gyilkosokká vedlettünk, szavak nélkül, mégsem némán dolgoztunk. Olykor szemet behunyva megszokásból, megijedve az érzékelt hatalomtól, látva a felhasznált, nyers eszközöket. Akár egy hentes, forgatva, tapogatva. Markolászva, kiteregetve a fehér lepedőn. Holnaptól ezzel a képpel fejünkben kell élni. Látva egymást a bűnben, ahogy megtesszük, ahogy aztán elalszunk fáradtan, miután végeztünk. Nem gondolunk a pusztításra, az éjszakai halálesetre.
Újra növekszik már, bűnünk elévül lassan, újabb pokoli gondolat születik. Újabb éjszakába bújás, settenkedés, megkoreografált káröröm. Ahogy megint megpróbáljuk, naiv hóhérok módjára. Vértelen, izzadt harc ingerei jutnak az agyba. Megint meg kell történnie, megint együtt lépünk a villanykapcsolóhoz. "Most már ne beszélj!" A vágy van itt, erősebb, mint korábban.
Megint kezdődik.