Szigetek

Fel sem kavarta a gyomrom. Talán ez az egész eufória, meg a menetszél zaja. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Mint egy fáról lehullani, mint tejet inni.
Gyorsulva, lassulva, éles szöget zárva, kanyarodva, felhőket kikerülve, nehogy csípje a szemet. Színesebb volt minden, gömbölyű, kényelmes, és otthonos. Ahogy barátsággal elfolytak alattam a fák, a zuhanás legrejtettebb gondolata nélkül. Bársony volt a fű, az erdő zöldre mázolt párnamező. Házakat láttam, színes téglákkal, teregető emberekkel, gravitációval bajlódó életképpel. Egy rövid intésre van csak idő, amit észre sem vesznek, nem hisznek benne, láthatatlan boldogságot kaptam. Érvelhetetlen, bizonyíthatatlan kaland. Amolyan elalvás előtti gyermekmese, talán ők értik, fél szemüket már lehunyva messze járnak, de mégis felrajzol egy mosolyt az arcukra, ahogy végleg elköszönnek, s útra kelnek majd ők is. Aztán emlékeznek egyszer. A ritka levegő szagára, a tisztább napfényre.
Hátamon fekve vitorlázom, nézem az egyre sötétedő távoli sztratoszféra kékjeit. Az álomban tilos az álmodozás? Holnap felizzok, s a Holdig szállok. Benézek minden kráter mélyére, mint egy öreg padláson kincsek után kutatva.
Most viszont apró karmozdulat, s gyorsítás. Utol kell még érni a napfelkeltét. Még egy utolsót, valahol a közelben, aztán kecses landolás, s vigyorgó szívdobogás.