Tovább bámészkodsz. Mert nem vagy elégedett, mert valami még nyugtalanít. Hiányzik a tájból, hiányzik a képről, a színek közül. Egyszerűen várod, hogy pásztázásod végül nyugvó pontra találjon. Sok ember, gesztus és kézfej hagyja el szemed.
Olykor már belefáradsz, s reméled, hogy most talán vége utadnak. Megpihensz, s nagyot kortyolsz a hazugság vakító ambróziájából. Elvegyülsz, mosolyogsz, vállat rándítasz. Felszíni kérged korhadva néz a jövőbe, amikor egyszer csak rájössz, mi történt. Újabb út, és újabb kutatómunka vár rád. Még mindig nem lelted meg a sarokba bújt kócos harmóniát.
Tudod, hogy lehetséges, hogy a nehézségek ellenére valakinek sikerül. Kereszted a szerelem, s jutalmad az önzetlen megváltás helyett, az önző boldogság. Tudod, azt hittem nem érdemes, és félek a kereséstől, rettegek a választástól, rettegek a rossz döntéstől, attól, hogy nem ismerem meg, vagy ha meg is ismerem, akkor nem teszek semmit. Hogy miért nem? Mert a kincstalálás lenyűgöz, elvakít. Olykor teljesen lenullázza ésszerű lényemet, racionális felépítményemet. Aztán meg ott van a módszer kérdése, a hogyan és a miért. Mert ilyenkor dukál a tökéletes mondat, és mód, fennkölt mozdulat és megfelelő napszak. Illat kell oda és valami jókora dallam. Valami szívrobbantó, valami cafatokra tépő. Látni kell akkor a színt és a formát. Tudod akkor van vége a keresésnek, fáradtan dobod le a keresztet és elmosolyodsz. Új időszámítás kezdődik, új létállapot, új minőség. A darabok a helyükön nyugszanak, s te már ízleled a tökéletes szavakat.
