Szigetek

Egy pohárkával maradt még az álom előtt. Kortyolok, és szavakat ízlelek. Arcot idézek, akár a szellemet. Asztal mellett ülve koncentrálok, mozog és remeg minden.
Kérdések gomolyognak, belekarcolom őket a fába, mélyen, éles pengével. Évek múltán is emlékezzen rá a szuvas, puha erezetet tapintó lélek. Egyszer majd megsúgom neked is a titkot, átadom, mint generációs bölcsességet. Mint világmegváltó, szerelmes tudást. Válaszok híján, vállat vonok és arcodat simítom. Rájössz magad is, hol rejtőzik ennek az egésznek a kulcsa.
Arra várok, hogy alvás közben jöjjön a megoldás, az egyenlőség mögötti bonyolult rész, meg a levezetés. Indokolni nem kell, semmi sem aktuális már. Egy ősz hajszál helyettesít a számolásnál, a nagy rádöbbenés elmarad. Súlytalan, kifinomult káromkodást horkant a hajnal, s a takaró alatt már másfelé kutat a kéz.
Kellene egy tökéletes terv, egy minden konfliktust behelyettesítő ultimátum. Azt az ölelést ott máshogy kellett volna, nem is beszélve a csókról. Annyi a hiba, a foltozandó rücsök, a döcögős cselekményszál. A fügefalevélben bízom, és nem a szégyenérzetben, vagy az emberi játszmákban. Naiv és szomorú.
Hiszem is meg nem is.