Szigetek

A szoba még az ő illatát leheli. Emlékeznek a falak. Reszketve, félve az ürességtől. Szagolom és analizálom a kémiai összetevőket, ösztönből, tudatlanul. Átfordulás, szemlehunyás. Semmi sem segít. Fejem az illattalan múltba fúrom. Messze utazom, mindent felhasználok. Dohos penészfoltokat, az avas zsír szagát, a szilveszteri süteményét. A levágott nyári fű, a hajnalban sült kenyér. A fenyőfa illata, a haldokló leveleké. A parafa dugó boráztatta illata. A szekrényben hosszan várakozó ruha, a porzsák. A porcelán illata, az ázott kutyáé.
Már csak néhány ottfelejtett hajszál emlékeztet, kevésbé erőszakosan. A párnán, vagy a szék támlájára terített ruhákon. Mindig amikor már nem is számítanék rá. Mikor már felejtem és jön a nyugalom.
A takaró alatt már csak emlékezem. Néha a hajnali derengés és az útépítő munkások zaja közé furakodik. Valami furcsa hiányérzet gyötör. Testhőmérsékletemmel befűtött üregemben lábfejemmel keresem. Rücskös fal, hideg levegő. Ócska kinti világ! Még egy álom belefér, még a nap sem kelt fel.
Színek jönnek. Halovány rózsaszín és jégkék. Hamvas barack és suttogó abszintzöld.
Egy szó morzsolódik, érik, forog bennem. Öblögetem, harapdálom, ízlelgetem.
Káromkodások közé rejtem és halkan az ébredésbe suttogom.