Szigetek

Egy tiszta kő hullott alá. Csiszolt, szagtalan felülete karcolva koppant a padlón. Azt mondják a szívemből esett. Máig emlegetik a szétfröcskölő vért, és a hangos visszhangot, melyet hallani véltek. Én csak a nagy zaj utáni könnyű csendre figyeltem. A sötét csendre, mikor neszek sincsenek, mindent elpusztít a fülben egy rövid időre. Súlytalan, eseménymentes pillanat, csak az idő múlása emlékeztet a fizika törvényeire.
Kifutottam a zajba, hangos autók közé, amerre a hétköznapok káromkodnak. Beleszédültem a hirtelen mozdulatokba, a sok irányváltoztatásba, a színekbe.
Minden annyira könnyű volt, mosolyogtam, mint elkésett szabadulóművész, aki időn túl teljesített, s már senki sem kíváncsi rá. Valahonnét a halálból jött, egy megmagyarázhatatlan történettel, igazolhatatlan megoldással. Mégis itt van, s hajlongva dicsekszik. Taps helyett legyintés jár. Az oszló tömeg gonosz közönye mégsem mérvadó, nem változtatja meg a tettet. A hit meg lett mentve. Egyre jobbá teszi majd a mozdulatsort, csiszolni kell, cicomázni. Az aggodalomnak viszont vége, vége a feltételes módnak, vége kiradírozás gondolatának.
Mert a trükk működik.