Szigetek

Ma rólad írok. Nem tudom, hogy szeresselek-e. Vagy egyáltalán foglakozzam-e a létezéseddel, mint olyan. Félő, hogy megbabonázol, hogy befolyásolsz. Hogy szavaim máshogy fűzöm, mikor rád gondolok.
Talán jobb lenne tudomást sem venni. Elfelejteni azt is, amit eddig gondoltam, vagy sejtettem. Ahogy most is ott ülsz székedben...s tessék! Máris eltérítesz, máris töprengve tanakodok, ujjaimmal ütemet facsarva az asztalra. Keresem a szavakat, melyeket hirtelen elvesztettem. A magány szavait, a meghitt, öntudatos, jéghideg szavakat.
Egy hegyről küldöm üzenetem. Papírrepülőbe csomagolva, körömmel igazítva az éleket, hogy minél messzebb szálljon. Gyorsan át a ködön, le az olvadó rétegekhez, a havon, s gleccsereken túlra.
Mennyire boldoggá tesz, amikor elengedem, amikor megszabadulok tőle. Hullik az ismeretlenbe, siklik, kacsázik, beleremeg az útba. A nyomás és a hőmérséklet lassan nőni kezd.
Bennem pedig repedezik, kikel, motoszkál a gondolat. A kéz, amely felemeli, a szem amely olvassa. Fantáziám fokozatosan formába önt, színeket kapsz, mosolyt és véleményt.