Szigetek

Nulla óra tíz perc. Csak a függöny mozdult, semmi élő, vagy fülembe nyüszítő kreatúra. Az asztallap tárgyai szólnak dadogva, könyvek és füzetlapok hersegnek. Talán pont itt járt, összetört szívével, lassan mozogva a fájdalomtól. Csak néhány klasszikus trükkre képes. Huzatot csinál, elgörbíti a gyertyalángot, papírgalacsint mozdít, függönyt libbent. Lecsavarja a fűtést, a redőny mögé kúszva próbál leheletével szívet rajzolni az ablakra. Monogramot érint a meztelen hátbőrbe, mint a gyermekek.
Nem emlékszik már a vastag bokára, vagy a hajnali szájszagra, csakis a szemekre. Az ölelésre, ami atomtámadás ellen is védelmet nyújt. Emlékszik a találkozásokra, a távolról megpillantásra, a kézfej legyezésének technikájára, a közös csendekre. Az ágy keménységére emlékszik, a hús változó illatára, a gyöngyöző arcvonásokra. A hazugságokból csak a mosoly marad, egy hozzá tartozó kitalált történet.
Nulla óra tizenkét perc. Ideje újra álmodni, most hogy végre csend lett. A kulcslyukon távozik az utolsó dallam, a kilincs mozdulatlan bújik a sötétben.