Magam vágom a léket, felesleges is tudniuk róla. Recseg a korhadt fa, fellágyul a szurok. Könnyezik a padló. Majd végül úgyis felbukkanok, hatalmas túlélésért kapkodó zihálás közepette zabálom újra tele tüdőm. Homokot eszem és sós vizet iszom.
Aztán rongyaimat ledobva nekiállok szakállat növeszteni. Napszítta, bölcs szakállat. Túrni és simogatni valót. Arcomat eltakarót. Végül megkezdem a boldog túlélést. Talpamon vágások, ajkamon gennyedző hegek jelzik elszántságom.
Sosem gondolva a tutajépítésre, nem figyelve áramlatot, vagy szelet, kókuszpálmának dőlve áldom a szótlan dzsungelt, a rák járását, a naponta dúdolt dallamokat.
Álmaimban még beszélnek hozzám, hajnalban a part felől hallom, a lagúnák zaja hordja magával. Végigkúszik a langyos homokon, rám tekeredik egészen a fülcimpámig, s valami apró elektromos kisülést okoz. Képek ezrei támadnak. Színes futamok, vörösek, és izzó lilák, majd fekete foltokba áznak, s aztán szemhéjbordóban végződnek.
Ébredéskor gyomromban érzem a hiányt, libabőr és izom-összehúzódás követi. Az a női hang a horizonton túlról, valami fehér bőr, s testhez dörzsölődő test.
Ölelés. Csók. Érintés. Kimondatlan, értelmüket vesztett szavak. Mi értelme erősnek maradni? Őrülj meg, s könnyezd tele az óceánt!
Nem Robinson
2010.02.16. 18:49 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet csók álom szerelem boldogság hiány ölelés hajótörött érintés szigetek
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr501764067
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
